Velem is időről időre előfordul, de a környezetemben is látom, hogy egy adott helyzetre túlzó reakciót adunk. Hirtelen elpattan valami, és sokkal ingerültebben, akár hangosabban reagálunk, mint amit a helyzet egyébként objektíven megkívánna. Ilyenek után kicsit később elő szokott fordulni a jelenség, amiről az előző videóban is beszéltem: marcangoljuk magunkat, hogy miért kellett kiabálni, miért volt erre szükség, miért reagáltam ennyire rosszul? Az én hibám, én ilyen „rossz” vagyok.
Ilyenkor nem az egész ember rossz, abban az adott helyzetben viselkedett kevésbé szerencsésen. Ha észrevesszük, akár utólag, akár való időben, nekem az vált be, hogy megállok és elgondolkozom, hogy valójában mi történt. Biztos az az ember, mondat, helyzet bosszantott-e fel annyira, vagy valami mögöttes dolog, és ő csak benyomott rajtam egy gombot.
Ha például a párunk nem találja a kulcsát, és ingerülten morranunk rá emiatt, akkor érdemes megnézni, valójában tényleg a kulcs zavar-e. Vagy az, hogy szeretnénk őt tökéletesnek, felkészültnek, rendezettnek látni, és ebbe a képbe a kulcselhagyás nem fér bele. Előfordulhat, hogy a kulcs számunkra az otthon biztonságának szimbóluma, és ha nincs meg, akkor elvileg bárki bármikor besétálhat, és valójában a saját biztonságérzetünk nem annyira stabil. Előfordulhat az is, hogy gyerekként mi hagytuk el sokszor a kulcsunkat és az erre érkezett túlzott szülői reakciót játsszuk le újra ebben a helyzetben.
Előállhat egy kéréssel valamelyik családtagunk, erre is robbanhatunk hirtelen. A hangsúly, a kérés, a helyzet nem indokolja, de mégis mi belül érezhetjük úgy, hogy már megint nekem kell valamit megoldani, úgy érzem, egyedül vagyok a túl sok megoldandó helyzetre.
Előfordulhat olyan is, hogy valaki nem válaszol időben, számunkra elég gyorsan egy üzenetünkre, és ezen nagyon felháborodunk. Ilyenkor is érdemes lehet megállni, és megvizsgálni az érzéseinket, gondolatainkat. Biztos ez az egy hosszabb válaszidő zavar, vagy az az alapélményünk „kapcsolt be”, hogy nem vagyok fontos senkinek, soha senki nem figyel rám?
A fentiek csak példák, de mind előfordultak az életemben.
Lehet, hogy mi sem tudjuk pontosan, mi történt bennünk, csak azt, hogy ez most túl sok volt.
Ilyenkor a legnagyobb ajándék, amit adhatunk magunknak, az egy pár percnyi őszinteség önmagunk felé:
– Mit éreztem igazán?
– Mire emlékeztetett ez a helyzet?
– Mi tört fel bennem, amit talán már régen cipelek?
Minden túlzónak látszó reakció mögött van valami, ami nagyon is valós. Az érzéseinkhez jogunk van, és ha foglalkozunk ezzel, az az önvád helyett az önismeret felé visz minket. Esély arra, hogy közelebb kerüljek magamhoz. Hogy ne csak reagáljak, hanem értsem is, ami bennem történik.
Amikor megértem magamat (akár egyedül, akár szakemberrel), egy kicsit békésebbé válik a világ is körülöttem.